2017. augusztus 31., csütörtök

Tervszövés (2. rész)

-Meg is van! Elnézést a kellemetlenségért, tényleg kétszer adtuk ki azt a szobát...- mélázott el a monitoron állát dörzsölgetve, a lánnyal szinte egyszerre kaptuk egymásra döbbent tekintetünket. Lehetséges ez? Négy csillagos hotel, és kétszer adnak ki egy szobát... ugyan már! Várjunk! Csak én hallok lány sikítozást? Ösztönszerűen a hangforrásának irányába kaptam fejem, ahol az üvegajtóra vagy száz őrült lány tapadt, az egyik kezében BTSes táblát tartott. Szemeim kétszer akkorára tágultak, levegőm elakadt a tüdőmhöz vezető úton. Hogy találtak meg csekély fél óra alatt? Senki se tudta, hogy ide jövünk... -És sajnálatos módon egy szabad szoba sincs jelenleg... Sajnálom!- hadarta végig egy hatalmas sóhajjal, ám a szavak jelentésére nem tudtam figyelni. Ledermedten álltam a biztonsági őrök által visszatartott visítozó tömegtől pár méterre és egy vékony üvegajtónyira.
-Remek!- háborgott a lány is, de én már addigra félúton lettem volna a lépcsőház és eredeti helyem közt, ha nem ránt vissza a felkaromnál fogva. Ő biztos nem vette észre a rajongókat. Te lány... nem tudod mekkora hülyeséget csinálsz ezzel.-Te meg hova mész?- rivallt ijedt szemeimbe, persze nem az államig érő lánytól ijedtem meg... A helyzet túlzottan veszélyesnek ígérkezett, következő napra mi díszeleghetünk minden újság címlapján.
-Kérlek, engedj el!- próbáltam meg szavakkal hatni rá, mielőtt még a média összehoz egy ismeretlen lánnyal. Egyik szemöldöke feljebb csusszant, de szorítása nem akart alább hagyni. Megfagyott levegőbe mérhetetlen kín vegyült, másodperceim meg voltak számlálva. Most mutassak a rajongók irányába, hogy végre észre vegye? Süket ez a lány, hogy nem hallja a sipítást? 
-Engedj el!- emeltem fel hangom, hogy nyomatékosítsam akaratom, inkább csak szemeimmel böktem az ajtó irányába, amire végre vette a lapot. Immáron ő állt a padlóba gyökerezett lábakkal a hall közepén. Szerencsémre ujjai kilazultak, így egy egyszerű mozdulattal sikeresen kicsúsztattam pár piros foltot szerzett karom szorításából. Hármasával, négyesével szeltem a fokokat, csak minél előbb felérjek a biztonságot nyújtó szobámba... mármint jelenleg nem saját... A véletlen nyitva hagyott ajtót eget rengető hangossággal csaptam be magam után, csoda, hogy nem dőlt rám, miközben felületének támasztva hátam, csúsztam le egészen a padlóig. Bent tartott levegőmet csak földre érkezésemkor fújtam ki. Nem hiszem el! Imádom az ARMYkat, de meg lennék nélkülük pár hétre... Talán már pár perc a homlokom zaklatott dörzsöléssel telt el, mire az ajtó egy erős lökés hatására hátamnak verődött.-Áuuh!- kiáltottam fel fájlalt pontom szorongatva. Van erő a csajban!
-Engedj be!- kiabált be, jelezve, hogy ne az ajtóban próbáljak meghalni, ha lehet. Még mindig a hátamat fogdosva tápászkodtam fel a padlóról, de addigra már az ismeretlen lány lökött neki a szekrénynek, mialatt lendületes léptei kitaszítottak a szobába tartó útjából. Azt hiszem a gerincemnek annyi... Összeszorított fogakkal vettem a levegőt, miközben nekem háttal megálló alakja után indultam. Azért egy "bocsi" nem esett volna rosszul...
-Kik voltak ezek a lányok?- tartotta dermedt tekintetét a földön heverő csomagjain. Mi az, hogy kik?
-Szerinted?- vágtam oda neki ingerültség vezette hangon.
-Rajongók?- kérdezte határozatlanságtól remegő hangszínnel. Ez egy komoly kérdés? Ha ő is fan, akkor elég értetlen.-Tee.. egy... idol vagy?- fordult meg kimért lépésekkel, csalódott tekintetét is fokozatosan emelte rám.
-Tehát nem ismersz engem...- nevettem fel cinikusan, egy magabiztos mozdulattal az asztalnak dőlve.
-Nem- rázta meg fejét egy fintorral, ami közben arcára szökött.
-Mit mondtak?- érdeklődtem az azalatt ágyon helyet foglaló lánytól. Zaklatottnak tűnt... Ilyen indulatos vadállattal én biztos nem fogok egy szobában maradni!
-Ha van rá lehetőség valamelyikünknek szolgáltatnak egy pótágyat egy ismerősünk által lefoglalt szobában- állt meg egy pillanatra, talán csak levegő vételre volt hasznos ez az apró szünet, de én azonnal lecsaptam a lehetőségre és átvettem a szót.
-Akkor probléma megoldva! Átmész egy másik szobába, én meg itt élvezem a vakáció hátralevő részét- jártam körbe lábaimmal az apró helyiséget elmélkedésem során.
-Mi? Nem lehetsz egy ekkora tahó!- förmedt rám, miközben majdnem nekem ugrott, ahogy felpattant az ágyról. -Egyedül érkeztem, nincs hová átmennem…- folytatta kiakadása okával, ami alatt amennyire tudott az arcomba mászott. Annak ellenére, hogy több mint egy fejjel magasabb vagyok, nem riad meg a konfliktustól, sőt ő támad rám minden alkalommal. Én ilyen agresszív lányt életemben nem láttam még…
-Ki az az idióta, aki egyedül jön el síelni?- értetlenül hunyorogtam a lányra, folytatva a rivalizálást.
-Úgy volt, hogy a barátnőmmel jövök, de neki még becsúszott pár vizsga, és a saját foglalásomat már nem akartam lemondani- dörzsölgette tarkóját, míg pár métert nekem háttal tett meg. Hangjába nem éreztem már azt a magabiztosságot, mint az előbb. Felsóhajtottam, majd karjaimat keresztbe téve meredtem el a szoba egy másik pontján megoldást keresve. Eltelt, így pár perc elmélkedésünkkel, mialatt senki se tágított, sőt egy apró hangot nem hallattunk egymás felé.
-Itt vannak a rajongók!- vágódott ki az ajtó, amin másodpercek alatt száguldozott be a szobába Jhope. Majd hirtelen lefagyott, mikor megpillantotta a lány megilletődött alakját. Értetlenül cikázott a tekintete közöttünk, a futástól még mindig lihegett, nem tudta hova tenni az ismeretlen jelenlétét. -Még ide is feljutottak?- tágultak szemei kétszer akkorára, mikor egyetlen indokot is talált arra, hogy vajon mit keres itt a szobámban egy lány. Egyből egy őrült sasaeng fan jutott eszébe, mivel a crush helyzetet egyből kizárta, hisz mind a ketten jól tudjuk, hogy tilos randiznunk.
-Nem dehogy!- ráztam idegesen a fejem. Jézusom ma mindenki meg van bolondulva? –Annyi van, hogy kétszer adták ki a szobát. De már is megyek, beszélek menedzser hyunggal, mert ez már nevetséges!- indultam meg ingerülten a helyiség kijárata felé, célpontomnak a megoldást jelentő szobát kitűzve.
-Menedzser?- nevetett fel szemrehányóan a lány, mire megtorpantam pontosan az ajtó küszöbénél. –Mi vagy te? Színész? Modell? Esetleg énekes?
-Az utolsó betalált, szivi- fordítottam vissza irányukba a fejem egy ideges megjegyzést a lány fejéhez dobva, majd újra elindultam hyungom felé.
-Igazis! A színészek meg a modellek általában helyesek!- hallottam meg immáron a folyosóról egy dühvel teli visszaszólást. Erre nagyon felment bennem a pumpa. Hogy mer velem így beszélni? Az egyszer atom biztos, hogy nem egy belógott rajongó, csak egy undok törpe… Menedzser hyung szobája a folyosó végén volt megtalálható, egészen addig kavarogtak feldúlt gondolataim másodpercenként három szitokszóval illetve az arrogáns lányt, aki az imént szólta le kinézetem. Micsoda egy bunkó!

Jiyeon szemszög:

Az óra kismutatója már vagy 180 fokot is bejárhatott, én meg még mindig ott vártam, hogy visszatérjen az az idióta a „menedzserétől”. Hogy lehet ilyen Nagyképű valaki? Vagy minden idol ilyen? Bár pár gondolatom kissé aggasztott, hogy lehet nem volt a legjobb döntés felhergelni ezt a fazont, mégis bíztam benne, hogy pár perc múlva tényleg teljesen magamnak tudhatom majd a szobát. Ennek reményében azonnal bőröndjeimet, a nagy szekrényhez toltam, hogy minél hamarabb berendezkedhessek kéthétig otthont nyújtó kis szobába. A szekrény már félig megtelt, mikor végre nyílni kezdett az ajtó. Végre visszatért háromnegyed óra után!
-Te meg mi fenét csinálsz?- dőlt neki az ajtófélfának a láthatáron megjelenő fiú. Értetlen tekintetem azonnal rá kaptam. Halvány, elégedett mosoly ült ki a szájára, mialatt óvatosan csukta be a bútorlapot kilincsénél fogva.
-Berendezkedek… Megengeded őfelsége?- húztam fel egyik szemöldököm cinikusan, majd bevetve minden tehetségemet az aegyohoz kiskutya szemekkel bámultam lebiggyesztett ajkakkal.
-Ami azt illeti nem!- sétált beljebb a szobában, az apró görbület száján szinte levakarhatatlannak hatott. Kitágult szemekkel követtem alakját rövid barangolását, arra várva, hogy újra szóra nyissa száját. –Sőt megkérnélek, hogy távozz!- csapta össze kezeit fogait alaposan összeszorítva és megvillogtatva.
-Mi?- ocsúdtam fel érdekesen hangzó mondatára. –Távozzak?- ismételtem meg szavait temperamentumos hanglejtéssel. Egyre jobban kezd felhúzni ez a srác, a végén azt is elérheti, hogy páros lábbal rúgjam le az erkélyről… A fiú csak megrántotta vállát, de nem szólalt.
-Megoldás híján arra kért a vezetőség, hogy hagyd el a szobám, menj le a recepcióra, majd távozz- magyarázta meg érdekes felvetését percek után.
-Mi?- fakadtam ki az eddigieknél még jobban. –Mi az, hogy neked adták a szobát, miért nem tudtál átmenni egy másik szobába?
-Ugyanis nekem van pár praktikám, amivel megtudom győzni az embereket- dőlt le egyenesen az ágy közepére egy újabb vállrántást követően.
-Mégis micsoda?- hatott ironikus felnevetésem talán egy kicsit teátrálisan.
-Befolyás és pénz…
-Komolyan lefizetted a recepcióst, hogy kidobjanak innen?- akadtam fent a fiú gonoszságán. Ez már tényleg szemétség. Nem ám átmenne egy másik szobába. Nem ő a mindenség, mert elméletileg híres. Elegem van ebből a srácból! Mégis mit képzel, ki ő?
-És nem kevés pénzzel, szóval örülnék, ha öt percen belül hűlt helyed se látnám itt! Én egy ideig nem mehetek el innen, míg meg nem oldódik a kis rajongó krízis… Remélem nem sodortál minket bajba, mikor a recepción utánam kaptál!- konstatálta csalódását. Mi? Most nem mehetek haza… Csomó pénzt költöttem a sífelszerelés bérlésére. Egy évi diákmunka az egyetem mellet ez az apró kiruccanás. Minden évben erre gyűjtök Minsooval, és ő most jön a sok pénzével, és ennyivel tönkreteszi a vakációm…
-Kérlek, ne tedd ezt! Hallgass meg!- rimánkodtam a fiú fele, aki idő közben már felült. Lépésekkel haladtam közelebb.
-Na nézzék már! Hova tűnt a nagy szád, édike?- állt fel gondosan elém lépve, majd egy kicsit lehajolva hajolt arcomba. Csak a magabiztosság hajtotta, tudta, hogy az előbbi civakodások ellenére ő áll nyerésre. És már én is rájöttem. Az arcomon apró pír jelent meg közelségétől, egy kis lépéssel távolodtam el tőle, hogy tudjam folytatni mondanivalóm.
-Figyelj, nekem nagyon sok munka és pénz van abban, hogy minden évben eljöhessek ide, nem mehetek így haza! Elvesztem a foglalás a sífelszerelés árát…- tekintett körbe a szobán aggodalmasan minden ponttól megoldást várva, de lehajtott fejjel csalódtam, ugyanis semmi se jutott eszembe.
-Mit vársz tőlem? Engedjelek be az ágyamba?- nevetett fel szarkasztikusan, miközben csomagjait közelítette meg.
-Esetleg aludhatnék a földön…- csillant fel reménnyel teli szemem az ötlettől vezérelve.
-Te most komolyan osztozkodni akarsz a szobán egy vadidegennel?- emelte rám tekintetét, mint aki képes lenne az arcomba röhögni.
-Majd megismerkedünk!- léptem hozzá közel apró ám sietős lépésekkel. Minden áron ragaszkodtam ott tartózkodásomhoz. –Szia! Hogy hívnak?- eresztettem rá egy baráti, ámbár mű mosolyt. Tudtam mindent el kell követnem, hogy itt maradhassak.
-Titok- fordította el fejét egy pökhendi fintorral az arcán. Egek micsoda egy kiállhatatlan személy!
-Pff… akkor ne mondd el!- vágtam be a durcit a visszautasított ismerkedési próbálkozásom miatt. –Na, akkor mit mondasz?- tértem rá lényegre. Hangom halk volt, féltem, hogy úgyis tudom a választ.
-De, ha lebukunk valaki előtt a te lelkeden szárad!- sóhajtott fel magasba emelt szemöldökkel. –Ha kiderül, rendőrségi ügy is lehet belőle.
-Ugyanis?- tört ki belőlem egy szarkasztikus röhögés.
-Ugyanis fizetés nélkül tartózkodsz a szobában.- támaszkodott meg egy szék hátulján, onnan figyelve engem. Habár gondolhattam volna rá tényleg.




 -A foglaló ára ugrik, de legalább ingyen aludhatsz a szobám padlóján.- sóhajtott fel gondterhesen. Ejha, valakiben egy kis együttérzés is akadt?
-Köszönöm szépen!- ugrottam rá tárt karokkal, szoros ölelésre invitálva, ami látszólag nem volt ínyére, hiszen hamar eltolt magától.
-De van pár feltételem!
-Még pedig?- tettem karba kezeim.
-Első számú szabály…- mutatta ujjaival a számot. –Nincs visszafeleselés, szót fogadsz nekem, és egész végig olyan leszel, mint egy tündérke velem.
-Várj…- vágtam mondata végén félbe. –Azt akarod, hogy a talpnyalód legyek?
-Úgy is mondhatni- biccentgette meg fejét oldalirányba. –Kettes számú szabály- jelezte ugyanúgy egy gesztussal, mint az előbb. –Pontban reggel nyolckor eltűnsz innen, és egészen este nyolcig fel se tűnsz itt, világos? A cuccaidat, meg elrejtve tárolod, nehogy akárki rájöjjön, hogy itt vagy!
-Rendben, Titok!- sóhajtottam egyetértően, majd el nem mondott nevén viccelődtem, amit az általa kiejtett szóval helyettesített.
-Hármas számú szabály!- emelte fel kezét utoljára. –Örülnék, ha oppának hívnál!
-Oppa?- kérdeztem vissza ironikusan, gondoltam csak viccből szögezte ki ezt a szabályt. –Mégis hány éves vagy?
-Az nem lényeg…- kapta rám tekintetét idegesen.
-Biztos nem foglak így hívni!- hallattam egy felháborodott sóhajt.
-Szeretnél hazamenni?- biggyesztette le ajkait teátrálisan.
-Nem…- fújtam ki az összes levegőt, ami csak tüdőm tárolt. -…oppa!- tekergettem szemeim a rá nem illő kifejezés használatától.
-Ügyes kislány!- borzolta össze gondosan kifésült frizurám közelebb lépve hozzám. Remek, akkor fésülködtem, mikor megérkeztem, mivel az erős szél eléggé szétfújta hajkoronám. –Most pedig menj le a recepcióra kijelentkezni, utána várj egy kicsit. Pár perc után úgyis elfelejti az arcod, és visszaosonhatsz- folytatta érdekesen hangzó tervét, de akármelyik szaván akadtam meg, mindenhol csak problémába ütköztem.
-Nem jó! Engem itt felismernek- konstatáltam füstbe ment tervét.
-Igazad van! Egy ilyen gázos arcot nehéz elfelejteni…- állt elő a lehető legflegmább megjegyzéssel, amivel csak tudott. Na jó, ezt visszakaptam! Egy-egy, de itt nincs még vége! Ez alatt ő a fogashoz sétált, majd leakasztva kabátját lépdelt irányomba. –Fogd ezt!- vágta hozzám a hatalmas télikabátot. –Jelentkezz ki majd sétálj ki az épületből, kint vedd fel, és a kapucnit is hajtsd a fejedre nehogy látszódjon az arcod, vagy a hajad. Fogd a kezedben a kulcsot!- nyomta kezembe a zárból kirángatott tárgyat. –Így senkinek sem fog furán hatni, hogy csomagok nélkül jössz be- ismertette feljavított tervét egy elégedett mosollyal.
-De hatalmas rám ez a kabát!- sopánkodtam végig nézve a nehéz anyagon.
-Ez a lényeg, okoska! Hogy ne ismerjenek rád…- kopogtatott fején.

-Nem is vagy olyan idióta, amennyire gondoltam- villantottam rá győzelemittasan fogsorom. Kettő-egy ide! Válaszul csak haragos tekintetével nézhettem szembe, nem érdekelt, hogy megszegtem az egyes számú szabályt, vigyorom letörölhetetlen volt. Azután lehet jobban kéne vigyáznom, nem lenne jó teljesen felhúzni.