-Minsoo!- emeltem fülemhez a pár másodperce még eszeveszetten rezgő telefonomat, halkan és annál álmosabban súgtam barátnőm nevét, miközben halántékomon a fagyos ablak hideg felülete simított végig. Törékeny testem vastag kabát melengette, a mellettem lévő ülésen dugig pakolt táskáim hevertek. A másik fél válaszára várva (a másodpercnek abban a töredékében) a fehéren virító táj kémlelését folytattam, amiből csak egy távoli fenyves zöld foltjai tűntek ki. Egyszerűen megbabonáz a leghidegebb évszak látványa! A fenségesen csillogó hótakaró, amivel ilyenkor minden beburkolózik: a végtelen mezők; a vadregényes erdők, aminek nagy részébe csak télen jut be az álmoskás napsugár; a szerelvény másik oldalán messzi, békés város megannyi háztetője. Varázslatos...
-Unni!- rikkantott bele barátnőm szokásos, csapongó derűjével. Sipító hangjától kissé kellemetlenül rántottam el készülékemet tőle sajgó érzékszervemtől. Műmosolyt magamra festve, emlékeztettem elmémet újra, hogy ha Sooval beszélek tegyem lejjebb le a hangerőt.-Odaértél már?- folytatta, amint újra közelebb merészkedtem a telefon hangszórójához.
-Még nem...- ráztam meg fejemet zavartan.-De körülbelül tíz perc és ott vagyok- igazítottam meg nyakamban csúszkáló sálamat, hogy bőrfelületem még véletlen se érintse a fagyos levegőt, majd arcomat orrig az anyagba temettem.
-Ah... Még egyszer sajnálom, hogy nem tudtam veled menni...- kért bocsánatot még egyszer a számos alkalomból. Hányadjára is a héten? Hatodjára? És még csak kedd van... Hányszor fogom én még végig hallgatni túl reagált sajnálkozó szövegét?
-Semmi gond Soo! Tanulnod kell...- nyugtattam le, mielőtt neki kezd az "én vagyok a legrosszabb barátnő a világon" részbe.-Majd, ha hazaérek elmegyünk valahova inni. Megígérem!- halvány vigyort csalt arcomra felelőtlen ígéretem, ami kellemetlen, de annál szórakoztatóbb emlékeket tárt fel, elmém legmélyebb fiókjából kikutatva. Ahhoz, hogy valaki elvigye Soot egy bárba, mérhetetlen bátorság kell... és egy hajgumi. Megmosolyogtat, akárhányszor felvillan előttem az a kép, ahogy félig a bokorba borulva köszön vissza az aznapi ebédje meg persze a tengernyi pia.
-De tényleg úgy legyen!- kuncogott negédesen, nem hiszem, hogy számított arra, hogy önszántamból elviszem lerészegedni, de ha már szegénynek ki kell maradnia a síelésből... Tavaly is együtt mentünk. Remélem, azért nem fogok unatkozni egyedül!-Na, jó szórakozást! Nekem mennem kell az előadásomra...- kezdte akármennyi életerővel, a végére kedvetlenné vált mondani valója. Persze, ha én sem egy síparadicsom felé tartó vonat kissé kényelmetlen ülését koptattam volna, én is inkább a halálomat kívánnám. Mondjuk helyzetemhez képest elég lehangolt voltam... Lehet a koránkelés okából... vagy mert Soo nem jöhetett velem... Az összemosódó táj és vonal megszakadása ajkaimat lejjebb biggyesztette, az üvegben kirajzolódó szellemszerű tükörkép borongóssá vált másodpercek alatt. Nem tudtam már olyan magabiztossággal belevágni az egész vakációsdiba... Másik oldalról pedig tudnék egy kis időt csak magammal tölteni... olvasgatni, pihenni, elmerengni a végtelen csendben: két hétre megszabadulni a gondjaimtól. A pár szín motiválta tájat egy fekete pontnak tűnő madár szelte szét. Szárnyai ütemesen csapkodtak a szürkés égén bizalmat nyújtva bizonytalan lelkemnek.
Elmémnek szinte már indokolatlan volt, hogy miért tipegtem a nagyjából eltakarított kőúton, megannyi bőröndöt magam után hurcolva. Három pulcsiba és egy vastag kabátba bugyolált testem remegett ahogy a jégkorszaki szél minden egyes porcikámat jéggé dermeszti. A taxis biztos rajtam röhögve hajt már a következő célpontjához... Fényszóróját is már csak két pontként látom a horizonton. Legalább segíthetett volna elcipelni a csomagjaimat ezen a száz méteren... Tekintetem már a hotel jó meleg halljával szemezett, ami az üvegablakoktól tökéletesen belátható volt. Komfortos díványok, hangulatos fények... mintha még csak tegnap jártam volna itt utoljára! Gondterhelt sóhajjal nyugtattam magam, hogy már csak az út felét kell kibírnom egy alapos seggre esés nélkül. Ingatag testem kis idő múlva sikerült is elvonszolni az ajtóhoz, azonban a távolból könnyebnek véltem a bejutást... Első terveim közt simán csak berontottam volna, majd az előre lefoglalt szobám radiátorával fagyasztottam volna ki magam. Ám poggyászaim nem könnyítették meg dolgom.
-A francba!- motyogtam, mivel taktikám, miszerint háttal tolom be az ajtót, csomagjaimat magammal szembe húzva, nem vált be... Ahány csomagom volt, annyi helyen akadtak be, és mikor próbáltam az egyiket kiszabadítani, a többi még jobban megakadályozott. A zord szél nagyjából már szoborrá fújt, de a táskáim csak nem akartak szabadulni... Bezzeg a hall melegében ücsörgő, meleg italt szürcsölgető emberek egyike se sietett segítségemre. A nagy része még jót is virult szerencsétlenségemen. Sírni tudtam volna a bénaságomtól, mire végre egy hatalmas rántással teljes mivoltomat melegben tudhattam, ám nem teljesen úgy, ahogy arra számítottam... A másik pillanatban már a földre csapódva követtek túlterhelt csomagjaim, amik teljesen beterítettek egyik másodpercről a másikra. Nem lehet igaz...
-Vigyázzon kisasszony!- ragadta meg a recepciós rám nehézkedő bőröndjeimet, amiket pultjához húzott lenge mozdulatokkal, majd ott várt egyre türelmetlenebbül. Persze engem a földön hagyott, így a pontot a fejemen, amit sikeresen beütöttem lágyan dörzsölgetve, tápászkodtam fel az általam behozott hótól nedves padlószőnyegről, majd sántikálásszerű bicegéssel araszoltam a középkorú férfi után. Nem elég, hogy halálra fagytam, még a fejem is sajgott...-Yoon Jiyeon... igaz?- ugrált tekintete a klaviatúra és a monitor között, végül egy halvány mosoly kíséretében rám szegeződtek szemei. Hirtelenjében ledermedtem... Szemöldököm az egekbe szökött, íriszeim a kétszeresére tágultak. Honnan tudja a nevem?-Emlékszem rád!- mutatott rám szemérmetlenül.-Te voltál az, aki tavaly bőröndöstől gurultál le az utolsó lépcsősoron!- szélesedett vigyora, ahogy felidézte az egy évvel ezelőtti incidensem... Kellemetlen érzés szökött belém, nem szívesen gondolok vissza rá... Ahogy hazafele tartva elcsúsztam, majd a másik pillanatban már a lépcsőaljában borultak rám egyesével poggyászaim... Hárman rángattak fel a földről, az idei évhez hasonlóan a dugig volt a hall, sőt akkor mindenki hangosan adta tudtomra, hogy milyen béna vagyok. Egy hétig fájt minden porcikám...-202-es szoba- míg én gondolataimmal foglalatoskodtam, addig ő szorgosan kereste a rendszerben az itt már híressé vált nevemet. Egy ütött-kopott kulcsot nyomott a kezembe, amin egy rozoga fakulcstartó lógott, arra volt vésve a szobaszám.
-Köszönöm!- hajoltam meg, kezeimmel a csomagjaim füle után kaparásztam.
-Várjon!- ordított rám, amitől egyszerűen belém fagyott a vérem is. Ijedten kaptam fel tekintetem rá, de addigra már meglepően mellettem termett.-Majd valaki segít a kisasszonynak felcipekedni!- ráncigálta ki erőtlen, dér csípte kezemből bőröndjeimet, jelezve, hogy ne próbáljak meg megint leesni a lépcsőn. Kicsit gyerekesnek érzem ezt a lenéző bánásmódot, de legalább nem nekem kell felszenvednem a másodikra csomagjaimat, amik talán egyesével olyan nehezek, mint én... Pár perc múlva egy fiatal srác jelent meg a pult mögötti ajtónál, aki kérés nélkül pattant. Egyszerűen hóna alá kapta cuccaimat, amikkel nekem igazán meggyűlt a bajom, azután szinte futva cipelte fel őket szobám emeletéig. Alig bírtam utána loholni, pedig nekem még plusz súlyom sem volt (legalábbis ha a négy réteg, amit reggel magamra öltöttem, nem számít). Az ajtóm előtt szinte ledobta a holmimat, majd egy gyors meghajlás után távozott is.
-Azt hiszem innen már boldogulok...- morogtam, miközben a zárral babráltam. Nem nyílt egyszerűen... Szinte behúzva csomagjaimat, rohantam be a kitárult szobába, kabátomat villámsebességgel hullott a franciaágy közepére. Én persze rögtön a radiátort támadtam le először, eredeti terveimet érvénybe léptettem. Az első fél órában mást nem is terveztem...
Jungkook szemszögéből:
Álmos pillantásokat vetettem a közeli távolban magányosan ácsorgó hatalmas épületre, amint utolsóként ugrottam le a buszról. A horizontot sötét fenyvesek takarják, valamint a nem messzi sípályákig is simán ellát az ember. Egy jó nagyot szívtam a fagyos levegőből, mialatt sporttáskámat dobtam hanyagul vállamra, majd a szintén nem túl jó kedvükben lévő tagok után eredtem mögöttem a staffal. Fárasztó volt az utóbbi pár hét... Két napja alig aludtam, csak az utazás alatt adatott lehetőségem rá. Arcom még mindig püffedt volt, ingatag testem erőtlenül vonszoltam a hóban.
-A mi kis mázlista maknaenk...- várt be vigyorogva Jhope, amitől nekem is mosoly szökött álmos arcomra. Még, mikor megtudtuk az egész vakációt fogadtunk a srácokkal, aki nyer az kap külön szobát... Mondanom se kell ki lett a győztes...
-Úgyis minden éjjel a mi szobánkba fog ki kötni...- rázta fejét V egy gúnyos mosolyt festve magára.
-Ezúttal kiélvezem, hogy egyedül lehetek!- kacsintottam rá kajánul, miközben tovább gázoltam a hóban. Nem is értem, miért nem a lelapátolt úton közelítjük meg a szállást...
-Ja... már ma este könyörögni fogsz, hogy had aludj velem meg Jiminnel.- húzta fel egyik szemöldökét, mire újabb rosszálló fejrázást kaptam. Lehet igaza van, és pár éjszakára átlopóznék, de ha már lehet egy saját szobám akárcsak egy két hétre is.
-Na, majd meg látod!- bíztam el magam, majd gyorsabb léptekkel hagytam le őket. Már a melegben akartam pihengetni, a saját szobám nyugalmában. Futólépéseim ellenére is a leaderünk ért be legelőször menerdzsershi-vel az oldalán. Mire én átléptem a hatalmas épület küszöbét, a recepciós már a kulcsokat osztotta az előre siető staffos noonaknak.
-Kook!- intett le Rap Mon, mihelyst kiszúrt a tébolyult tömeg közepén. Átvergődve a vállamig érő lányokon léptem hyungom mellé meglepő érdekfeszítéssel.
-202-es szoba...- folytatta a fiatal portás, akit korábban nem vehettem figyelembe menedzsershi-től.-...nincs itt a kulcs, még biztos tart a takarítás, de nyugodtan fel lehet menni! Mindjárt végeznek- mosolygott rám kedvesen, ahogy a dolgát kell tennie. 202-es szoba? Az akkor melyik emelet? Harmadik? Megköszönve információt, már rögtön baktattam fel a jónak vélt emeletre, azonban ott csak 302-esnek leltem nyomát. Aish... feleslegesen lépcsőztem ennyit! Fél perc után sikeresen felfedeztem a 202-es szobát, előtte megállva még elnyúlt pillanatokig olvastam el újra meg újra az ajtóra szögelt számot. Csak után bizonyosodtam meg arról, hogy tényleg jó helyen járok. Félénken nyomtam le a rézkilincset, majd ugyanolyan határozatlanul kukkantottam be az igazán aprócska előszobába. De nem is kell nagyobb! Lassú léptekkel közelítettem a gyönyörű panorámájú erkély világította szobához, hogy alaposan megvizsgáljam a lakás minden zugát. Gyanús tekintetem a padlóról a földön heverő bőröndökre siklott, onnan az ágy mellett dermedten ácsorgó lányra. Hatalmas szemeivel ijedten meredt meglepődött alakomra, dús ajkai résnyire nyíltak, finom kezében valami száz éves fényképezőgépet szorongatott. Ilyen lenne a takarítás?
-Segíthetek?- dadogta, mivel én a zavarodottságtól egyszerűen leblokkoltam. Talán mégis rossz szobába jöttem?
-Ez a 202-es szoba?- hagyták el számat alig hallhatóan az értetlen szavak, mialatt ujjam az ajtó irányába szúrtam.
-Ez...- habogta, fejét rézsútba döntötte, miután zavartan két gyors pillantást dobott a szoba két végébe.
-Ez lehetetlen...- ráztam meg fejem.-Engem ide navigáltak!- eresztettem le vállamról egy ártatlan mozdulattal táskám.
-Micsoda? Pedig ezt a szobát nekem adták ki... már vagy egy órája- csuklott el végére hangja, több mint nem váratlanul. Csillogó szemeit összenyomta lefelé szorított szemöldöke, majd kissé zaklatottan indult meg az ajtó irányába, engem ingerültségétől majd fellökve. Csak pár másodpercig figyeltem távolodó alakját, majd csak miután eltűnt látóteremből, indultam meg meglehetősen sietős alakja után. Mi ez az egész? Előfordulhat, hogy egy szobát kétszer adtak ki? Esetleg valamelyikünk rosszul értelmezte szobája számát? Akármennyi fokot ugrottam át egyszerre, nyoma veszett a lépcsőházban, csupán akkor tűnt fel a láthatáron újra, mikor az utolsó lépcsőfokról is sikeresen léptem le kicsit lihegve. A csaj azt hittem majdnem robban, mihelyst mellé érkeztem, dühös tekintetét csak egy másodpercre fonta össze az enyémmel. Az előbbi portás a rendszerbe kutathatott, választ keresve az értelmetlen helyzetre.
