Tervszövés (2. rész)

-Meg is van! Elnézést a kellemetlenségért, tényleg kétszer adtuk ki azt a szobát...- mélázott el a monitoron állát dörzsölgetve, a lánnyal szinte egyszerre kaptuk egymásra döbbent tekintetünket. Lehetséges ez? Négy csillagos hotel, és kétszer adnak ki egy szobát... ugyan már! Várjunk! Csak én hallok lány sikítozást? Ösztönszerűen a hangforrásának irányába kaptam fejem, ahol az üvegajtóra vagy száz őrült lány tapadt, az egyik kezében BTSes táblát tartott. Szemeim kétszer akkorára tágultak, levegőm elakadt a tüdőmhöz vezető úton. Hogy találtak meg csekély fél óra alatt? Senki se tudta, hogy ide jövünk... -És sajnálatos módon egy szabad szoba sincs jelenleg... Sajnálom!- hadarta végig egy hatalmas sóhajjal, ám a szavak jelentésére nem tudtam figyelni. Ledermedten álltam a biztonsági őrök által visszatartott visítozó tömegtől pár méterre és egy vékony üvegajtónyira.

-Remek!- háborgott a lány is, de én már addigra félúton lettem volna a lépcsőház és eredeti helyem közt, ha nem ránt vissza a felkaromnál fogva. Ő biztos nem vette észre a rajongókat. Te lány... nem tudod mekkora hülyeséget csinálsz ezzel.-Te meg hova mész?- rivallt ijedt szemeimbe, persze nem az államig érő lánytól ijedtem meg... A helyzet túlzottan veszélyesnek ígérkezett, következő napra mi díszeleghetünk minden újság címlapján.

-Kérlek, engedj el!- próbáltam meg szavakkal hatni rá, mielőtt még a média összehoz egy ismeretlen lánnyal. Egyik szemöldöke feljebb csusszant, de szorítása nem akart alább hagyni. Megfagyott levegőbe mérhetetlen kín vegyült, másodperceim meg voltak számlálva. Most mutassak a rajongók irányába, hogy végre észre vegye? Süket ez a lány, hogy nem hallja a sipítást? 

-Engedj el!- emeltem fel hangom, hogy nyomatékosítsam akaratom, inkább csak szemeimmel böktem az ajtó irányába, amire végre vette a lapot. Immáron ő állt a padlóba gyökerezett lábakkal a hall közepén. Szerencsémre ujjai kilazultak, így egy egyszerű mozdulattal sikeresen kicsúsztattam pár piros foltot szerzett karom szorításából. Hármasával, négyesével szeltem a fokokat, csak minél előbb felérjek a biztonságot nyújtó szobámba... mármint jelenleg nem saját... A véletlen nyitva hagyott ajtót eget rengető hangossággal csaptam be magam után, csoda, hogy nem dőlt rám, miközben felületének támasztva hátam, csúsztam le egészen a padlóig. Bent tartott levegőmet csak földre érkezésemkor fújtam ki. Nem hiszem el! Imádom az ARMYkat, de meg lennék nélkülük pár hétre... Talán már pár perc a homlokom zaklatott dörzsöléssel telt el, mire az ajtó egy erős lökés hatására hátamnak verődött.-Áuuh!- kiáltottam fel fájlalt pontom szorongatva. Van erő a csajban!

-Engedj be!- kiabált be, jelezve, hogy ne az ajtóban próbáljak meghalni, ha lehet. Még mindig a hátamat fogdosva tápászkodtam fel a padlóról, de addigra már az ismeretlen lány lökött neki a szekrénynek, mialatt lendületes léptei kitaszítottak a szobába tartó útjából. Azt hiszem a gerincemnek annyi... Összeszorított fogakkal vettem a levegőt, miközben nekem háttal megálló alakja után indultam. Azért egy "bocsi" nem esett volna rosszul...

-Kik voltak ezek a lányok?- tartotta dermedt tekintetét a földön heverő csomagjain. Mi az, hogy kik?

-Szerinted?- vágtam oda neki ingerültség vezette hangon.

-Rajongók?- kérdezte határozatlanságtól remegő hangszínnel. Ez egy komoly kérdés? Ha ő is fan, akkor elég értetlen.-Tee.. egy... idol vagy?- fordult meg kimért lépésekkel, csalódott tekintetét is fokozatosan emelte rám.

-Tehát nem ismersz engem...- nevettem fel cinikusan, egy magabiztos mozdulattal az asztalnak dőlve.

-Nem- rázta meg fejét egy fintorral, ami közben arcára szökött.

-Mit mondtak?- érdeklődtem az azalatt ágyon helyet foglaló lánytól. Zaklatottnak tűnt... Ilyen indulatos vadállattal én biztos nem fogok egy szobában maradni!

-Ha van rá lehetőség valamelyikünknek szolgáltatnak egy pótágyat egy ismerősünk által lefoglalt szobában- állt meg egy pillanatra, talán csak levegő vételre volt hasznos ez az apró szünet, de én azonnal lecsaptam a lehetőségre és átvettem a szót.

-Akkor probléma megoldva! Átmész egy másik szobába, én meg itt élvezem a vakáció hátralevő részét- jártam körbe lábaimmal az apró helyiséget elmélkedésem során.

-Mi? Nem lehetsz egy ekkora tahó!- förmedt rám, miközben majdnem nekem ugrott, ahogy felpattant az ágyról. -Egyedül érkeztem, nincs hová átmennem…- folytatta kiakadása okával, ami alatt amennyire tudott az arcomba mászott. Annak ellenére, hogy több mint egy fejjel magasabb vagyok, nem riad meg a konfliktustól, sőt ő támad rám minden alkalommal. Én ilyen agresszív lányt életemben nem láttam még…

-Ki az az idióta, aki egyedül jön el síelni?- értetlenül hunyorogtam a lányra, folytatva a rivalizálást.

-Úgy volt, hogy a barátnőmmel jövök, de neki még becsúszott pár vizsga, és a saját foglalásomat már nem akartam lemondani- dörzsölgette tarkóját, míg pár métert nekem háttal tett meg. Hangjába nem éreztem már azt a magabiztosságot, mint az előbb. Felsóhajtottam, majd karjaimat keresztbe téve meredtem el a szoba egy másik pontján megoldást keresve. Eltelt, így pár perc elmélkedésünkkel, mialatt senki se tágított, sőt egy apró hangot nem hallattunk egymás felé.

-Itt vannak a rajongók!- vágódott ki az ajtó, amin másodpercek alatt száguldozott be a szobába Jhope. Majd hirtelen lefagyott, mikor megpillantotta a lány megilletődött alakját. Értetlenül cikázott a tekintete közöttünk, a futástól még mindig lihegett, nem tudta hova tenni az ismeretlen jelenlétét. -Még ide is feljutottak?- tágultak szemei kétszer akkorára, mikor egyetlen indokot is talált arra, hogy vajon mit keres itt a szobámban egy lány. Egyből egy őrült sasaeng fan jutott eszébe, mivel a crush helyzetet egyből kizárta, hisz mind a ketten jól tudjuk, hogy tilos randiznunk.

-Nem dehogy!- ráztam idegesen a fejem. Jézusom ma mindenki meg van bolondulva? –Annyi van, hogy kétszer adták ki a szobát. De már is megyek, beszélek menedzser hyunggal, mert ez már nevetséges!- indultam meg ingerülten a helyiség kijárata felé, célpontomnak a megoldást jelentő szobát kitűzve.

-Menedzser?- nevetett fel szemrehányóan a lány, mire megtorpantam pontosan az ajtó küszöbénél. –Mi vagy te? Színész? Modell? Esetleg énekes?

-Az utolsó betalált, szivi- fordítottam vissza irányukba a fejem egy ideges megjegyzést a lány fejéhez dobva, majd újra elindultam hyungom felé.

-Igazis! A színészek meg a modellek általában helyesek!- hallottam meg immáron a folyosóról egy dühvel teli visszaszólást. Erre nagyon felment bennem a pumpa. Hogy mer velem így beszélni? Az egyszer atom biztos, hogy nem egy belógott rajongó, csak egy undok törpe… Menedzser hyung szobája a folyosó végén volt megtalálható, egészen addig kavarogtak feldúlt gondolataim másodpercenként három szitokszóval illetve az arrogáns lányt, aki az imént szólta le kinézetem. Micsoda egy bunkó!

Jiyeon szemszög:

Az óra kismutatója már vagy 180 fokot is bejárhatott, én meg még mindig ott vártam, hogy visszatérjen az az idióta a „menedzserétől”. Hogy lehet ilyen Nagyképű valaki? Vagy minden idol ilyen? Bár pár gondolatom kissé aggasztott, hogy lehet nem volt a legjobb döntés felhergelni ezt a fazont, mégis bíztam benne, hogy pár perc múlva tényleg teljesen magamnak tudhatom majd a szobát. Ennek reményében azonnal bőröndjeimet, a nagy szekrényhez toltam, hogy minél hamarabb berendezkedhessek kéthétig otthont nyújtó kis szobába. A szekrény már félig megtelt, mikor végre nyílni kezdett az ajtó. Végre visszatért háromnegyed óra után!

-Te meg mi fenét csinálsz?- dőlt neki az ajtófélfának a láthatáron megjelenő fiú. Értetlen tekintetem azonnal rá kaptam. Halvány, elégedett mosoly ült ki a szájára, mialatt óvatosan csukta be a bútorlapot kilincsénél fogva.

-Berendezkedek… Megengeded őfelsége?- húztam fel egyik szemöldököm cinikusan, majd bevetve minden tehetségemet az aegyohoz kiskutya szemekkel bámultam lebiggyesztett ajkakkal.

-Ami azt illeti nem!- sétált beljebb a szobában, az apró görbület száján szinte levakarhatatlannak hatott. Kitágult szemekkel követtem alakját rövid barangolását, arra várva, hogy újra szóra nyissa száját. –Sőt megkérnélek, hogy távozz!- csapta össze kezeit fogait alaposan összeszorítva és megvillogtatva.

-Mi?- ocsúdtam fel érdekesen hangzó mondatára. –Távozzak?- ismételtem meg szavait temperamentumos hanglejtéssel. Egyre jobban kezd felhúzni ez a srác, a végén azt is elérheti, hogy páros lábbal rúgjam le az erkélyről… A fiú csak megrántotta vállát, de nem szólalt.

-Megoldás híján arra kért a vezetőség, hogy hagyd el a szobám, menj le a recepcióra, majd távozz- magyarázta meg érdekes felvetését percek után.

-Mi?- fakadtam ki az eddigieknél még jobban. –Mi az, hogy neked adták a szobát, miért nem tudtál átmenni egy másik szobába?

-Ugyanis nekem van pár praktikám, amivel megtudom győzni az embereket- dőlt le egyenesen az ágy közepére egy újabb vállrántást követően.

-Mégis micsoda?- hatott ironikus felnevetésem talán egy kicsit teátrálisan.

-Befolyás és pénz…

-Komolyan lefizetted a recepcióst, hogy kidobjanak innen?- akadtam fent a fiú gonoszságán. Ez már tényleg szemétség. Nem ám átmenne egy másik szobába. Nem ő a mindenség, mert elméletileg híres. Elegem van ebből a srácból! Mégis mit képzel, ki ő?

-És nem kevés pénzzel, szóval örülnék, ha öt percen belül hűlt helyed se látnám itt! Én egy ideig nem mehetek el innen, míg meg nem oldódik a kis rajongó krízis… Remélem nem sodortál minket bajba, mikor a recepción utánam kaptál!- konstatálta csalódását. Mi? Most nem mehetek haza… Csomó pénzt költöttem a sífelszerelés bérlésére. Egy évi diákmunka az egyetem mellet ez az apró kiruccanás. Minden évben erre gyűjtök Minsooval, és ő most jön a sok pénzével, és ennyivel tönkreteszi a vakációm…

-Kérlek, ne tedd ezt! Hallgass meg!- rimánkodtam a fiú fele, aki idő közben már felült. Lépésekkel haladtam közelebb.

-Na nézzék már! Hova tűnt a nagy szád, édike?- állt fel gondosan elém lépve, majd egy kicsit lehajolva hajolt arcomba. Csak a magabiztosság hajtotta, tudta, hogy az előbbi civakodások ellenére ő áll nyerésre. És már én is rájöttem. Az arcomon apró pír jelent meg közelségétől, egy kis lépéssel távolodtam el tőle, hogy tudjam folytatni mondanivalóm.

-Figyelj, nekem nagyon sok munka és pénz van abban, hogy minden évben eljöhessek ide, nem mehetek így haza! Elvesztem a foglalás a sífelszerelés árát…- tekintett körbe a szobán aggodalmasan minden ponttól megoldást várva, de lehajtott fejjel csalódtam, ugyanis semmi se jutott eszembe.

-Mit vársz tőlem? Engedjelek be az ágyamba?- nevetett fel szarkasztikusan, miközben csomagjait közelítette meg.

-Esetleg aludhatnék a földön…- csillant fel reménnyel teli szemem az ötlettől vezérelve.

-Te most komolyan osztozkodni akarsz a szobán egy vadidegennel?- emelte rám tekintetét, mint aki képes lenne az arcomba röhögni.

-Majd megismerkedünk!- léptem hozzá közel apró ám sietős lépésekkel. Minden áron ragaszkodtam ott tartózkodásomhoz. –Szia! Hogy hívnak?- eresztettem rá egy baráti, ámbár mű mosolyt. Tudtam mindent el kell követnem, hogy itt maradhassak.

-Titok- fordította el fejét egy pökhendi fintorral az arcán. Egek micsoda egy kiállhatatlan személy!

-Pff… akkor ne mondd el!- vágtam be a durcit a visszautasított ismerkedési próbálkozásom miatt. –Na, akkor mit mondasz?- tértem rá lényegre. Hangom halk volt, féltem, hogy úgyis tudom a választ.

-De, ha lebukunk valaki előtt a te lelkeden szárad!- sóhajtott fel magasba emelt szemöldökkel. –Ha kiderül, rendőrségi ügy is lehet belőle.

-Ugyanis?- tört ki belőlem egy szarkasztikus röhögés.

-Ugyanis fizetés nélkül tartózkodsz a szobában.- támaszkodott meg egy szék hátulján, onnan figyelve engem. Habár gondolhattam volna rá tényleg.

 -A foglaló ára ugrik, de legalább ingyen aludhatsz a szobám padlóján.- sóhajtott fel gondterhesen. Ejha, valakiben egy kis együttérzés is akadt?

-Köszönöm szépen!- ugrottam rá tárt karokkal, szoros ölelésre invitálva, ami látszólag nem volt ínyére, hiszen hamar eltolt magától.

-De van pár feltételem!
-Még pedig?- tettem karba kezeim.

-Első számú szabály…- mutatta ujjaival a számot. –Nincs visszafeleselés, szót fogadsz nekem, és egész végig olyan leszel, mint egy tündérke velem.

-Várj…- vágtam mondata végén félbe. –Azt akarod, hogy a talpnyalód legyek?

-Úgy is mondhatni- biccentgette meg fejét oldalirányba. –Kettes számú szabály- jelezte ugyanúgy egy gesztussal, mint az előbb. –Pontban reggel nyolckor eltűnsz innen, és egészen este nyolcig fel se tűnsz itt, világos? A cuccaidat, meg elrejtve tárolod, nehogy akárki rájöjjön, hogy itt vagy!

-Rendben, Titok!- sóhajtottam egyetértően, majd el nem mondott nevén viccelődtem, amit az általa kiejtett szóval helyettesített.

-Hármas számú szabály!- emelte fel kezét utoljára. –Örülnék, ha oppának hívnál!

-Oppa?- kérdeztem vissza ironikusan, gondoltam csak viccből szögezte ki ezt a szabályt. –Mégis hány éves vagy?

-Az nem lényeg…- kapta rám tekintetét idegesen.

-Biztos nem foglak így hívni!- hallattam egy felháborodott sóhajt.

-Szeretnél hazamenni?- biggyesztette le ajkait teátrálisan.

-Nem…- fújtam ki az összes levegőt, ami csak tüdőm tárolt. -…oppa!- tekergettem szemeim a rá nem illő kifejezés használatától.

-Ügyes kislány!- borzolta össze gondosan kifésült frizurám közelebb lépve hozzám. Remek, akkor fésülködtem, mikor megérkeztem, mivel az erős szél eléggé szétfújta hajkoronám. –Most pedig menj le a recepcióra kijelentkezni, utána várj egy kicsit. Pár perc után úgyis elfelejti az arcod, és visszaosonhatsz- folytatta érdekesen hangzó tervét, de akármelyik szaván akadtam meg, mindenhol csak problémába ütköztem.

-Nem jó! Engem itt felismernek- konstatáltam füstbe ment tervét.

-Igazad van! Egy ilyen gázos arcot nehéz elfelejteni…- állt elő a lehető legflegmább megjegyzéssel, amivel csak tudott. Na jó, ezt visszakaptam! Egy-egy, de itt nincs még vége! Ez alatt ő a fogashoz sétált, majd leakasztva kabátját lépdelt irányomba. –Fogd ezt!- vágta hozzám a hatalmas télikabátot. –Jelentkezz ki majd sétálj ki az épületből, kint vedd fel, és a kapucnit is hajtsd a fejedre nehogy látszódjon az arcod, vagy a hajad. Fogd a kezedben a kulcsot!- nyomta kezembe a zárból kirángatott tárgyat. –Így senkinek sem fog furán hatni, hogy csomagok nélkül jössz be- ismertette feljavított tervét egy elégedett mosollyal.

-De hatalmas rám ez a kabát!- sopánkodtam végig nézve a nehéz anyagon.

-Ez a lényeg, okoska! Hogy ne ismerjenek rád…- kopogtatott fején.

-Nem is vagy olyan idióta, amennyire gondoltam- villantottam rá győzelemittasan fogsorom. Kettő-egy ide! Válaszul csak haragos tekintetével nézhettem szembe, nem érdekelt, hogy megszegtem az egyes számú szabályt, vigyorom letörölhetetlen volt. Azután lehet jobban kéne vigyáznom, nem lenne jó teljesen felhúzni.

A 202-es szoba (1. rész)

Jiyeon szemszög:
-Minsoo!- emeltem fülemhez a pár másodperce még eszeveszetten rezgő telefonomat, halkan és annál álmosabban súgtam barátnőm nevét, miközben halántékomon a fagyos ablak hideg felülete simított végig. Törékeny testem vastag kabát melengette, a mellettem lévő ülésen dugig pakolt táskáim hevertek. A másik fél válaszára várva (a másodpercnek abban a töredékében) a fehéren virító táj kémlelését folytattam, amiből csak egy távoli fenyves zöld foltjai tűntek ki. Egyszerűen megbabonáz a leghidegebb évszak látványa! A fenségesen csillogó hótakaró, amivel ilyenkor minden beburkolózik: a végtelen mezők; a vadregényes erdők, aminek nagy részébe csak télen jut be az álmoskás napsugár; a szerelvény másik oldalán messzi, békés város megannyi háztetője. Varázslatos...
-Unni!- rikkantott bele barátnőm szokásos, csapongó derűjével. Sipító hangjától kissé kellemetlenül rántottam el készülékemet tőle sajgó érzékszervemtől. Műmosolyt magamra festve, emlékeztettem elmémet újra, hogy ha Sooval beszélek tegyem lejjebb le a hangerőt.-Odaértél már?- folytatta, amint újra közelebb merészkedtem a telefon hangszórójához.
-Még nem...- ráztam meg fejemet zavartan.-De körülbelül tíz perc és ott vagyok- igazítottam meg nyakamban csúszkáló sálamat, hogy bőrfelületem még véletlen se érintse a fagyos levegőt, majd arcomat orrig az anyagba temettem.
-Ah... Még egyszer sajnálom, hogy nem tudtam veled menni...- kért bocsánatot még egyszer a számos alkalomból. Hányadjára is a héten? Hatodjára? És még csak kedd van... Hányszor fogom én még végig hallgatni túl reagált sajnálkozó szövegét?
-Semmi gond Soo! Tanulnod kell...- nyugtattam le, mielőtt neki kezd az "én vagyok a legrosszabb barátnő a világon" részbe.-Majd, ha hazaérek elmegyünk valahova inni. Megígérem!- halvány vigyort csalt arcomra felelőtlen ígéretem, ami kellemetlen, de annál szórakoztatóbb emlékeket tárt fel, elmém legmélyebb fiókjából kikutatva. Ahhoz, hogy valaki elvigye Soot egy bárba, mérhetetlen bátorság kell... és egy hajgumi. Megmosolyogtat, akárhányszor felvillan előttem az a kép, ahogy félig a bokorba borulva köszön vissza az aznapi ebédje meg persze a tengernyi pia.
-De tényleg úgy legyen!- kuncogott negédesen, nem hiszem, hogy számított arra, hogy önszántamból elviszem lerészegedni, de ha már szegénynek ki kell maradnia a síelésből... Tavaly is együtt mentünk. Remélem, azért nem fogok unatkozni egyedül!-Na, jó szórakozást! Nekem mennem kell az előadásomra...- kezdte akármennyi életerővel, a végére kedvetlenné vált mondani valója. Persze, ha én sem egy síparadicsom felé tartó vonat kissé kényelmetlen ülését koptattam volna, én is inkább a halálomat kívánnám. Mondjuk helyzetemhez képest elég lehangolt voltam... Lehet a koránkelés okából... vagy mert Soo nem jöhetett velem... Az összemosódó táj és vonal megszakadása ajkaimat lejjebb biggyesztette, az üvegben kirajzolódó szellemszerű tükörkép borongóssá vált másodpercek alatt. Nem tudtam már olyan magabiztossággal belevágni az egész vakációsdiba... Másik oldalról pedig tudnék egy kis időt csak magammal tölteni... olvasgatni, pihenni, elmerengni a végtelen csendben: két hétre megszabadulni a gondjaimtól. A pár szín motiválta tájat egy fekete pontnak tűnő madár szelte szét. Szárnyai ütemesen csapkodtak a szürkés égén bizalmat nyújtva bizonytalan lelkemnek.

Elmémnek szinte már indokolatlan volt, hogy miért tipegtem a nagyjából eltakarított kőúton, megannyi bőröndöt magam után hurcolva. Három pulcsiba és egy vastag kabátba bugyolált testem remegett ahogy a jégkorszaki szél minden egyes porcikámat jéggé dermeszti. A taxis biztos rajtam röhögve hajt már a következő célpontjához... Fényszóróját is már csak két pontként látom a horizonton. Legalább segíthetett volna elcipelni a csomagjaimat ezen a száz méteren... Tekintetem már a hotel jó meleg halljával szemezett, ami az üvegablakoktól tökéletesen belátható volt. Komfortos díványok, hangulatos fények... mintha még csak tegnap jártam volna itt utoljára! Gondterhelt sóhajjal nyugtattam magam, hogy már csak az út felét kell kibírnom egy alapos seggre esés nélkül. Ingatag testem kis idő múlva sikerült is elvonszolni az ajtóhoz, azonban a távolból könnyebnek véltem a bejutást... Első terveim közt simán csak berontottam volna, majd az előre lefoglalt szobám radiátorával fagyasztottam volna ki magam. Ám poggyászaim nem könnyítették meg dolgom.
-A francba!- motyogtam, mivel taktikám, miszerint háttal tolom be az ajtót, csomagjaimat magammal szembe húzva, nem vált be... Ahány csomagom volt, annyi helyen akadtak be, és mikor próbáltam az egyiket kiszabadítani, a többi még jobban megakadályozott. A zord szél nagyjából már szoborrá fújt, de a táskáim csak nem akartak szabadulni... Bezzeg a hall melegében ücsörgő, meleg italt szürcsölgető emberek egyike se sietett segítségemre. A nagy része még jót is virult szerencsétlenségemen. Sírni tudtam volna a bénaságomtól, mire végre egy hatalmas rántással teljes mivoltomat melegben tudhattam, ám nem teljesen úgy, ahogy arra számítottam... A másik pillanatban már a földre csapódva követtek túlterhelt csomagjaim, amik teljesen beterítettek egyik másodpercről a másikra. Nem lehet igaz...
-Vigyázzon kisasszony!- ragadta meg a recepciós rám nehézkedő bőröndjeimet, amiket pultjához húzott lenge mozdulatokkal, majd ott várt egyre türelmetlenebbül. Persze engem a földön hagyott, így a pontot a fejemen, amit sikeresen beütöttem lágyan dörzsölgetve, tápászkodtam fel az általam behozott hótól nedves padlószőnyegről, majd sántikálásszerű bicegéssel araszoltam a középkorú férfi után. Nem elég, hogy halálra fagytam, még a fejem is sajgott...-Yoon Jiyeon... igaz?- ugrált tekintete a klaviatúra és a monitor között, végül egy halvány mosoly kíséretében rám szegeződtek szemei. Hirtelenjében ledermedtem... Szemöldököm az egekbe szökött, íriszeim a kétszeresére tágultak. Honnan tudja a nevem?-Emlékszem rád!- mutatott rám szemérmetlenül.-Te voltál az, aki tavaly bőröndöstől gurultál le az utolsó lépcsősoron!- szélesedett vigyora, ahogy felidézte az egy évvel ezelőtti incidensem... Kellemetlen érzés szökött belém, nem szívesen gondolok vissza rá... Ahogy hazafele tartva elcsúsztam, majd a másik pillanatban már a lépcsőaljában borultak rám egyesével poggyászaim... Hárman rángattak fel a földről, az idei évhez hasonlóan a dugig volt a hall, sőt akkor mindenki hangosan adta tudtomra, hogy milyen béna vagyok. Egy hétig fájt minden porcikám...-202-es szoba- míg én gondolataimmal foglalatoskodtam, addig ő szorgosan kereste a rendszerben az itt már híressé vált nevemet. Egy ütött-kopott kulcsot nyomott a kezembe, amin egy rozoga fakulcstartó lógott, arra volt vésve a szobaszám.
-Köszönöm!- hajoltam meg, kezeimmel a csomagjaim füle után kaparásztam.
-Várjon!- ordított rám, amitől egyszerűen belém fagyott a vérem is. Ijedten kaptam fel tekintetem rá, de addigra már meglepően mellettem termett.-Majd valaki segít a kisasszonynak felcipekedni!- ráncigálta ki erőtlen, dér csípte kezemből bőröndjeimet, jelezve, hogy ne próbáljak meg megint leesni a lépcsőn. Kicsit gyerekesnek érzem ezt a lenéző bánásmódot, de legalább nem nekem kell felszenvednem a másodikra csomagjaimat, amik talán egyesével olyan nehezek, mint én... Pár perc múlva egy fiatal srác jelent meg a pult mögötti ajtónál, aki kérés nélkül pattant. Egyszerűen hóna alá kapta cuccaimat, amikkel nekem igazán meggyűlt a bajom, azután szinte futva cipelte fel őket szobám emeletéig. Alig bírtam utána loholni, pedig nekem még plusz súlyom sem volt (legalábbis ha a négy réteg, amit reggel magamra öltöttem, nem számít). Az ajtóm előtt szinte ledobta a holmimat, majd egy gyors meghajlás után távozott is.
-Azt hiszem innen már boldogulok...- morogtam, miközben a zárral babráltam. Nem nyílt egyszerűen... Szinte behúzva csomagjaimat, rohantam be a kitárult szobába, kabátomat villámsebességgel hullott a franciaágy közepére. Én persze rögtön a radiátort támadtam le először, eredeti terveimet érvénybe léptettem. Az első fél órában mást nem is terveztem...

Jungkook szemszögéből:

Álmos pillantásokat vetettem a közeli távolban magányosan ácsorgó hatalmas épületre, amint utolsóként ugrottam le a buszról. A horizontot sötét fenyvesek takarják, valamint a nem messzi sípályákig is simán ellát az ember. Egy jó nagyot szívtam a fagyos levegőből, mialatt sporttáskámat dobtam hanyagul vállamra, majd a szintén nem túl jó kedvükben lévő tagok után eredtem mögöttem a staffal. Fárasztó volt az utóbbi pár hét... Két napja alig aludtam, csak az utazás alatt adatott lehetőségem rá. Arcom még mindig püffedt volt, ingatag testem erőtlenül vonszoltam a hóban.

-A mi kis mázlista maknaenk...- várt be vigyorogva Jhope, amitől nekem is mosoly szökött álmos arcomra. Még, mikor megtudtuk az egész vakációt fogadtunk a srácokkal, aki nyer az kap külön szobát... Mondanom se kell ki lett a győztes...

-Úgyis minden éjjel a mi szobánkba fog ki kötni...- rázta fejét V egy gúnyos mosolyt festve magára. 

-Ezúttal kiélvezem, hogy egyedül lehetek!- kacsintottam rá kajánul, miközben tovább gázoltam a hóban. Nem is értem, miért nem a lelapátolt úton közelítjük meg a szállást...

-Ja... már ma este könyörögni fogsz, hogy had aludj velem meg Jiminnel.- húzta fel egyik szemöldökét, mire újabb rosszálló fejrázást kaptam. Lehet igaza van, és pár éjszakára átlopóznék, de ha már lehet egy saját szobám akárcsak egy két hétre is.

-Na, majd meg látod!- bíztam el magam, majd gyorsabb léptekkel hagytam le őket. Már a melegben akartam pihengetni, a saját szobám nyugalmában. Futólépéseim ellenére is a leaderünk ért be legelőször menerdzsershi-vel az oldalán. Mire én átléptem a hatalmas épület küszöbét, a recepciós már a kulcsokat osztotta az előre siető staffos noonaknak. 

-Kook!- intett le Rap Mon, mihelyst kiszúrt a tébolyult tömeg közepén. Átvergődve a vállamig érő lányokon léptem hyungom mellé meglepő érdekfeszítéssel.

-202-es szoba...- folytatta a fiatal portás, akit korábban nem vehettem figyelembe menedzsershi-től.-...nincs itt a kulcs, még biztos tart a takarítás, de nyugodtan fel lehet menni! Mindjárt végeznek- mosolygott rám kedvesen, ahogy a dolgát kell tennie. 202-es szoba? Az akkor melyik emelet? Harmadik? Megköszönve információt, már rögtön baktattam fel a jónak vélt emeletre, azonban ott csak 302-esnek leltem nyomát. Aish... feleslegesen lépcsőztem ennyit! Fél perc után sikeresen felfedeztem a 202-es szobát, előtte megállva még elnyúlt pillanatokig olvastam el újra meg újra az ajtóra szögelt számot. Csak után bizonyosodtam meg arról, hogy tényleg jó helyen járok. Félénken nyomtam le a rézkilincset, majd ugyanolyan határozatlanul kukkantottam be az igazán aprócska előszobába. De nem is kell nagyobb! Lassú léptekkel közelítettem a gyönyörű panorámájú erkély világította szobához, hogy alaposan megvizsgáljam a lakás minden zugát. Gyanús tekintetem a padlóról a földön heverő bőröndökre siklott, onnan az ágy mellett dermedten ácsorgó lányra. Hatalmas szemeivel ijedten meredt meglepődött alakomra, dús ajkai résnyire nyíltak, finom kezében valami száz éves fényképezőgépet szorongatott. Ilyen lenne a takarítás?

-Segíthetek?- dadogta, mivel én a zavarodottságtól egyszerűen leblokkoltam. Talán mégis rossz szobába jöttem?

-Ez a 202-es szoba?- hagyták el számat alig hallhatóan az értetlen szavak, mialatt ujjam az ajtó irányába szúrtam.

-Ez...- habogta, fejét rézsútba döntötte, miután zavartan két gyors pillantást dobott a szoba két végébe.

-Ez lehetetlen...- ráztam meg fejem.-Engem ide navigáltak!- eresztettem le vállamról egy ártatlan mozdulattal táskám.

-Micsoda? Pedig ezt a szobát nekem adták ki... már vagy egy órája- csuklott el végére hangja, több mint nem váratlanul. Csillogó szemeit összenyomta lefelé szorított szemöldöke, majd kissé zaklatottan indult meg az ajtó irányába, engem ingerültségétől majd fellökve. Csak pár másodpercig figyeltem távolodó alakját, majd csak miután eltűnt látóteremből, indultam meg meglehetősen sietős alakja után. Mi ez az egész? Előfordulhat, hogy egy szobát kétszer adtak ki? Esetleg valamelyikünk rosszul értelmezte szobája számát? Akármennyi fokot ugrottam át egyszerre, nyoma veszett a lépcsőházban, csupán akkor tűnt fel a láthatáron újra, mikor az utolsó lépcsőfokról is sikeresen léptem le kicsit lihegve. A csaj azt hittem majdnem robban, mihelyst mellé érkeztem, dühös tekintetét csak egy másodpercre fonta össze az enyémmel. Az előbbi portás a rendszerbe kutathatott, választ keresve az értelmetlen helyzetre.